A Felejtés egy klasszikus dzsulienmúros-paranoiás film, melyben a gyermekét gyászoló édesanya meglepve tapasztalja, hogy közvetlen kornyezete tagadja, hogy kisfia valaha is létezett volna. Vajon mi az igazság?

Talán ez az egyetlen infó, amit érdemes kiadni az alkotásról. A további információcsepegtetéssel azonban csínyján kell bánni, hiszen vannak olyan filmek, melyek megnézése előtt, ha valaki elárulja, hogy valami csavar a film végén, akkor már azzal lelövi a film poénját, és vannak olyan filmek, ahol nyugodtan lehet emlegetni azt a bizonyos csavart. A Felejtés az utóbbi kategóriába tartozik.


Míg például a Hatodik érzéknél, vagy Trükkös fiúknál ha valaki tudja, hogy poén lesz, akkor a film nézése közben könnyedén összeadhatja a kettőt meg a kettőt és rájöhet az egyetlen "csavarforrásra". (Természetesen, akik nem látták a fenti két filmet, azok most jogosan gyalázzák nevemet - a levélbombákat, hoaxokat, valamint a pornólistákra való feliratkozásokat a netes postafiókomba kérem.) A Felejtés esetében viszont nem ilyen egyszerű a helyzet, ugyanis tényleg nem lehet tudni, hogy az a csavar, hogy az történik majd, amit sejt a néző, vagy az a csavar, hogy éppenséggel az ellenkezőjével zárul a film.

Bár lehet, hogy zavarosnak hatnak a leírtak, azt is hozzá kell tennem, hogy e film kritikáinál mások (sajnos, szokás szerint) biztos nem átallanak majd két másik, témájában elég közel álló filmre (és még másra is) hivatkozni - csak éppen ezekkel a hivatkozásokkal ismét a film lényeg vész el. Én inkább szemérmesem hallgatnék ezekről és arra buzdítanám az olvasókat, hogy egy esélyt megér - ki tudja, hogy az imádók vagy az utálók csoportjába fog-e tartozni a lelkes néző. Ugyanis a film ilyen. Igazából nehéz belgának maradni, a nézők nagy többsége vagy az egyik, vagy a másik címke alá fog állni és válogatott szitokszavak kíséretében dühödten csápol majd az ellenkező oldal irányába, miközben elképzelhetetlennek tartja, hogy más, vele ellentétben szereti/utálja a filmet.


Az alaptörténetről annyit feltétlenül érdemes elárulni - ami biztosan felkelti az érdeklődést a film iránt -, hogy a film főszereplője Telly Paretta (Julianne Moore) már jó ideje képtelen megemészteni kilencéves kisfia halálát. Az események azonban váratlan fordulatot vesznek, amikor kiderül, hogy környezetéből senki nem emlékszik a gyerekre, s még a férje (Anthony "Green doki" Edwards) is csak Telly romló mentális állapotának tudja be a gyermek állítólagos létezését. Mi lehet az igazság? Nyilván csak egy valaki derítheti ki az igazat.

A film rendezése Joseph Ruben nevéhez fűződik, aki azzal a bravúrral dicsekedhet, hogy bár számos ismert és sikeres film megrendezése kötődik a nevéhez (Egy ágyban az ellenséggel, Jó fiú, Pénzvonat, Vissza a paradicsomba), mégsem ismeri a kutya sem a nevét, vagy legalábbis az átlagos mozibajáró archetípusa nem kel s fekszik azzal a kínzó várakozással, hogy vajh' mikor kerül már moziba a legújabb Joseph Ruben film. A rendező tapasztalata mindenesetre látszik a filmen, hiszen minimum "közepes munkásember" hozzáértésével rakta össze azt, majd a kész művet még megszórta egy-két gyöngyszemmel.


A direktor nagyszerűen irányítja a szokásosan jó Julianne Moore-t, akit mindig élmény látni a filmvásznon, valamint az egyik kisebb szerepet elvállaló másik nagy nevet, a mostanában CSI: New York című tévésorozatban játszó Gary Sinise-t. Akad még mellettük persze egy-két főbb és mellékebb karakter, de igazából nem váltja meg egyikőjük sem a világot. (Így belegondolva tényleg elég durva lenne, ha egy kevéssé ismert színész hirtelen Jézus nyomdokaiba lépne).

A film értékeléséről már fent is volt szó - az ember vagy nagyon elégedetten fog kijönni a moziból, vagy pedig fülén át gőzfelhőket eregetve, az előtte kivonuló fejére popcornos zacskót csavarva és a falat karmolva. Ez még inkább igaz, ha látta a film előzetesét, amely a marketing legszebb hagyományait szem előtt tartva egy cseppet félrevezetően lett elkészítve. Az ellentmondásosság mellett azt viszont nem lehet letagadni, hogy egy cseppet sem unalmas a mozi, valamint azt sem, hogy a film első felében van egy olyan jelenet, amely talán örökre beírja magát a filmtörténelembe, hiszen minden idők egyik legnagyobb filmes ijesztgetéséről van szó.


Már csak ezért is érdemes megnézni a filmet - garantálom, hogy a közönségreakció leírhatatlan lesz a jelenet után. (Zárójelben jelezném meg, hogy igazából még a néger nős és a székes jelenet is hasonló hatást vált ki a nézőből, de az első miatt feltétlenül oda kellene írni a film plakátjára, hogy "Krónikus szívbetegségben szenvedőknek erősen ellenjavallott alkotás".)

Felejtés (The Forgotten) amerikai thriller, 91 perc, 2004 Rendező: Joseph Ruben Forgatókönyvíró: Gerald Di Pego Operatőr: Anastas N. Michos Jelmeztervező: Cindy Evans Zene: James Horner Vágó: Richard Francis-Bruce Szereplők: Julianne Moore (Telly Paretta) Alfre Woodard (Anne Pope nyomozó) Gary Sinise (Dr. Jack Munce) Dominic West (Ash Correll) Christopher Kovaleski (Sam) Matthew Pleszewicz (Sam ifj.) Anthony Edwards (Jim Paretta) Jessica Hecht (Eliot)